Oké vagyok – oké vagy

Paradigmaváltások idejét éljük az biztos, és nagyjából minden, ami eddig normális volt, az már nem „A Normális”, de legalábbis nem az egyetlen normális. Van választási lehetőségünk és vannak alternatíváink.

Az egyik lényege a jelenkorunknak, nevezzük Vízöntő-kornak, hogy minden, ami eddig viszonyítási alapunk, vagyis a normánk volt, az repedezik, darabjaira hullik, összeomlik, szétporlad és semmivé válik. Ami nagyon jó, mert be kell látni, hogy nem egy sikersztori, amivé alakult az emberi létezésünk, lásd az életmódunkat és az önmagunkhoz, illetve a környezetünkhöz fűződő viszonyunkat. Van mit újra gondolni és rehabilitálni.  

Egy nagyon fontos beszélgetés ihlette a következő gondolatsort. Ez az illető nincs egyedül, már csak azért sem, mert én is rezonáltam vele, és lehet, hogy többen is vagyunk, akik hasonlót élnek meg.

Nekik szól ez az írás.

Azt mondod, hogy a CV-d darabjaira van hullva, mert semennyire nem illeszthető az eddigi, megszokott, normális, rendes karrierívhez – az aktuális normákhoz.

Oké, én azt mondom, hogy nézzük meg három különböző nézőpontból.

1.

A régi nézőpontból nézve lehet, hogy darabjaira van hullva és egy kudarc az egész, amiből nehéz lesz valami elfogadhatót kreálni.

2.

Egy önreflektív nézőpontból nézve, lehet, hogy meginogtak az alappillérei, mert nem azok a legmegfelelőbbek a számodra. Lehet, hogy bedőlt néhány fala, mert igazából nem is oda akartad rakni azokat. Lehet, hogy úgy érezd most te is, hogy egy halom shit(t) az egész. Lehet. De ez nem te magad vagy, hanem csak egy építmény, aminek létrehozásában részt vettél.  Előfordulhat, hogy bizony el kell takarítanod azokat a romokat, hogy azután egy új, igazabb és önazonosabb épületet tudj emelni a tiszta területre. Persze lehetnek olyan kincsek a régi épületből, amit tovább viszel magaddal az újba, mert arra érdemesek.  

3.

Ha távolabbról és friss szemmel nézzük a helyzetet, akkor még az is lehet, hogy éppen te alakítod az új normát, hiszen elképesztően értékes és különleges az az életút, amit eddig bejártál. Ami most romhalmaznak látszik az innen nézve valójában egy kincsesbánya, ami telis-tele van olyan építőkövekkel, amikből egy fényesebb jövő épülhet. És ha évtizedek múlva visszanéznénk, talán már ezt látnánk az alapnak és elfogadottnak, a normálisnak ugye, és azt lenne a furcsa látni, amit mostanáig megszoktunk és normálisnak hittünk.

Mert eddig azt tartottuk normálisnak, ideálisnak, megfelelőnek, ha az ember karrier útja az egy egyenes vonalú, egyenletes mozgású, lineáris vonal. Lentről felfelé, balról jobbra, vagy ha x-y tengelyen nézzük a bal alsó sarok origójától a jobb felső sarok végtelenjébe, lehetőleg nyílegyenesen haladva.

Így a biztos, így a stabil, minél hosszabb ideig maradva egy munkahelyen, szépen haladva a ranglétrán felfelé, mert ettől lesz kiszámítható az ember. A társadalom szövetének egy hasznos és könnyen illeszthető darabkája. Gen Z-nek szerencsére van erről máris egy jól kialakult ellenvéleménye.

Neked meg már van egy szuperizgalmas és még javában zajló mondjuk sakk játszmához hasonlatos pályaíved, ahol a lépések előre, oldalra, néha lólépésben vittek, igen persze, olykor veszteségek is értek.

Vagy másik képpel élve van egy még folyamatban lévő, de már most is csodálatosan szép patchwork takaróhoz hasonlító életpályád, amiből most még nem is látszik, hogy valójában egy szimmetrikus mandala lesz belőle.

Vagy élhetnék egy méregdrága, kézi csomózású szőnyeg metaforájával is a karrierutadat tekintve, ami majd kész állapotában ránézve adja ki azt az egyedi és megismételhetetlen mintát, a belerejtett tökéletlenségével. 

A probléma az, hogy te szégyenkezel, az egyébként elképesztően izgalmas önéletrajzod miatt, mert nem ez a megszokott és nem ez a normális.

Mi van, ha éppen EZ a normális, hogy egyedi mintázatú, különleges és más, mint mindenki másé?

Mi van, ha az az új norma, hogy mennyire vagy bátor, eltökélt és szabad a döntéseidben?

Mi van, ha nem ahhoz mérünk már, hogy mennyi időt töltöttél egy munkahelyen, hanem az a norma, hogy mennyire volt bátorságod ahhoz, hogy változtass azon, ami nem jó neked, ami szó szerint élhetetlen?

Mi van, ha nem az az új mérce, hogy mennyire csinálod úgy a dolgaidat, mint mindenki más, hanem az, hogy mennyire tudtál új utakat, új lehetőségeket, új megoldásokat nyitni – ezzel mindezt mások számára is elérhetővé tenni?

Mi van, ha ahhoz mérünk, hogy menyire vagy önazonos, mennyire ismered önmagad és mennyire állsz ki a saját értékeid és szükségleteid mellett?

Mi van, ha az az új norma, hogy nem tűröd a megaláztatást, a sárba tiprást, hanem összeszeded az erőt, ami benned van és felállsz és elsétálsz onnan, ahol bántanak. Igen, akár 2 vagy 3 hét múlva, nem várod meg a fél évet vagy a legalább 1 évet egy helyen?

Mi van, ha az az új norma, hogy nem függsz attól, hogy mit fognak szólni mások, mit fog szólni a leendő munkáltatód, ha meglátja a szerinte szétesett CV-det? Mert van már olyan munkáltató, aki észreveszi és értékeli az értékeidet.

Mi van, ha az a mérce, hogy mennyire vagy bátor lépni – főleg az ismeretlenbe, a bizonytalanba, a semmibe? Mi van, ha ez egy szupererő, amire manapság nagyon nagy szükség van?

Mi van, ha az a mérce, hogy mekkora a rezilienciád és a bizalmad saját magadban, a saját belső erődben, hogy a nehéz átmeneti helyzetet is bírod ép ésszel mert ezután is lesz még élet, valami, ami még inkább a tiéd lehet és ami feltölt és nem elszívja belőled az életet?

Mi van, ha az az új mérce, hogy nemet tudsz mondani arra, ami nem a tiéd, ami méltóságon aluli, és nem csak tűröd és elviseled azt, egészen addig amíg már a tested is megbetegszik, véglegesen? Miért kell azt megvárni, hogy mások is elismerjék a döntésedet, hogy végre kiálltál magadért, amikor az a valami/valaki már teljesen tönkretett? Pedig te már a legelején tudtad, hogy ez hová vezet, mert valami azt súgta benned.

Létfontosságú, hogy milyen értékek mentén alakítod ki a saját normáidat.

Mész a mederben, amit elcseszett életű generációk hoztak létre, vagy kivájsz egy újat? Olyat, ami sokkal-de-sokkal élhetőbb, emberibb, méltóságteljesebb, szeretetteljesebb.

A megszokott és a többség által elismert narratíva szerint, vagy a saját belső iránytűd szerint?

Lehet, meglepődnél, ha tudnád, hogy milyen sokan vannak a tiédhez hasonló iránytűvel a szívükben.

Új medret kivájni, új utat törni mindig sokkal melósabb, mint a meglévőben menetelni, és nem csak a fizikai része miatt, hanem a lelki és mentális terhek miatt is, amit a betokosodott családi és társadalmi normák tesznek rád azzal, hogy elítélnek, lenéznek, kinéznek, visszahúznak, vagy ha ez nem sikerül, akkor irigyek, féltékenyek és kirekesztenek.

De van egy csapat, aki szurkol neked, aki ujjongva ünnepli minden egyes sikeredet, még ha a környező társadalom épp kudarcnak is ítéli meg. Ezeknél a pillanatoknál ők mindig megkönnyebbülnek, és együtt örülnek veled. Küldik az erőt, hogy csak így tovább – ezt neked csak fogadnod kell!

Ne nézz oldalra és vissza, csak előre és befelé, kövesd a saját hangod hívását. Hátha belevegyül az igazi jóakaróidé is. Egy kis csapat, akik nem lehetnek veled a mindennapokban, nem tudnak meghívni egy kávéra, hogy meghallgassanak vagy jótanácsokkal ellássanak, nem tudsz velük összefutni a városban, sem sehol ezen a világon. Az sem biztos, hogy ismered a hangjukat. Mégis, minden percben együttéreznek veled és szurkolnak, hogy sikerüljön:

hogy olyan emelkedett lehessen az életed, amilyennek eltervezted, sőt még annál is felemelőbb.

Itt az ideje a hétköznapi normák közé emelni a valódi értékeket:

a belső erőt, a belső tartást, az önismeretet, az önszeretetet, a méltóságot, a kitartást önmagad mellett, a nem-ártás elvét önmagad és minden élő és élettelen felé, az együttérzést, egymás támogatását és egymás felemelését, a bátorságot, a változást, a változtatást, a tetterőt a változásokhoz, a saját döntések értékét és létjogosultságát, a belső szabadság megélését.

Éltessük az értékes életet és az új normákat ehhez méltón.

A fotó is ÚJ-zélandi.

---